kaptam egy könyvet, amelyben statisztikaként szerepel, hogy a medikusok 50%a enyhén labilis idegállapottal küzd, már az egyetemi évek előtt is.
egyáltalán nem áll szándékomban kommentálni a dolgot.

ez most akkor így halál komoly, hogy a pandorás kék embereket 3Dben csak és kizárólag magyarul lehet megnézni még az imaxben is?

nem is meséltem a hét égését, pedig simán napi tapló lehetnék vele.
szóval a svéd családnál, ahol anno kihúztam egy évet [mindannyiónk több-kevesebb örömére] volt egy leányzó. kicsit több, mint 2 évvel volt nálam fiatalabb, és egy évre rá, hogy én elmentem, ő kiutazott svájcba, hasonló körülmények között.
nem különösebben volt felhőtlen a kapcsolatunk soha; kései, problémás gyerek és valahol meg is értettem, de a kénye-kedve szerint ugráló udvartartás nálam már azért feszítette a húrt.
a szó legszorosabb értelmében egymás mellett éltünk, szóval a nem különösebben világraszóló kapcsolatot én csak azzal fejelem meg, hogy minden évben küldtem neki ajándékot születésnapjára, esetleg karácsonyra, de például egy "hogyvagy" tartalmú facebook-üzenet teljességgel elképzelhetetlen.
mikor legutoljára találkoztunk, a csereéve után, rámzúdított egy egész panaszáradatot, hogy neki mennyire rossz volt, utálta az embereket, az iskolát, a kultúrát, a szokásokat és úgy alleszusammen mindent, mire én csak félhalkan odasuttogtam [nem is elsősorban neki], hogy olyan valószínűleg nincs, hogy egy egész ország szar, talán inkább benne lehet akkor a hiba.
már abban a pillanatban éreztem, hogy a kapcsolatunknak itt most lőttek, mikor befejeztem a mondatot.
azóta nem is voltam náluk, még nyáron sem, holott alig 7-8 kilométerre laktam tőlük, 6 héten át. így most sem éreztem igazából késztetést, hogy bejelentsem, érkezem, csak más apropóból, mintsem őket látogassam, meg hát minek is.

és most, mikor a malmőbe tartó vonaton bámultam magam elé erősen, csak egy elsuhanó lányt láttam a szemem sarkából, és ott helyben leizzadtam. az arccsontjából, amennyit láttam, már felismertem, de meggyőztem magam arról, hogy valószínűleg csak a lelkiismeretem űz csúnya tréfát. nem mondhatnám patyolatnak, csinál néha ilyet.
aztán a leszállásnál beállt a sor, és én pont azon részén várakoztam, amely az asztaluk előtt álldogált. nézegettem is erősen kifelé a másik oldali ablakon, orrtőig húzott sapkával, de végül mikor tarthatatlanná lett a helyzet, sarkon fordultam, és elrobogtam a másik ajtóig.
a szituáció igencsak kellemetlen volt, hisz ha felismert, akkor azért vagyok paraszt, mert még annyira sem vagyok képes, hogy szóljak, ha arra járok, ha közelebb vagyok hozzájuk, mint 2000 km, ennek ellenére nem bírom őket meglátogatni, holott mégiscsak családtagnak számítottam valaha [és akkor most ne számoljuk a gyomorgörcsöt, ami állandó kísérőjelenség a közös életünkben].
ha meg nem ismert fel, akkor meg azért vagyok paraszt, mert még csak köszönni se bírok, pedig közelebb vagyok hozzájuk, mint 2000 km, ennek ellenére nem bírom őket meglátogatni, holott mégiscsak családtagnak számítottam valaha.

sakk-matt.